A Nap- és Oroszlán-rend
| A Nap- és Oroszlán-rend szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító |
Az Urálon innen fekvő városok egyikében az a hír terjedt el, hogy egy Rachat–Chelam nevű perzsa méltóság érkezett meg és a „Japán”-szállóban lakik. Ez a hír nem tett a lakosságra valami különös benyomást, megelégedtek azzal, hogy tudomásuk van a perzsa vendég ittlétéről. Csak Sztyepan Ivanovics Kucin, a város polgármestere esett gondolkozóba, mikor a város ügyésze értesítette a keleti vendég megérkezéséről.
– Hová utazik? – kérdezte tőle.
– Azt hiszem, Párizsba vagy Londonba.
– Hm!… tehát valami nagy állat?
– Tudja a manó.
Midőn Kucin a hivatalából hazament és megebédelt, újra gondolkozóba esett és ezúttal estig töprengett és gondolkozott. A perzsa méltóság megérkezte nagyon foglalkoztatta. Úgy tetszett neki, hogy maga a sors küldötte neki ezt a Rachat–Chelam-ot és hogy most elérkezett a pillanat leghőbb, legszenvedélyesebb vágyának megvalósítására. Kucinnak volt ugyanis két emlékérme, egy harmadik osztályú Szaniszló-rendje, megkapta továbbá a Vörös kereszt- és a hajótöröttek megmentésére alakult társaság jelvényét. Azonkívül egy csüngőt csináltatott magának, – egy arany puskát gitárral – melyet óraláncához erősített és úgy viselt, hogy egyenruhája gomblyukából lógott alá. Messziről valami rendkívülinek látszott a csüngő és könnyen tarthatták érdemrendnek.
Tudvalévő, hogy minél több érdemrendje van valakinek, annál többet szeretne és így esett, hogy a polgármester már régen vágyakozott az Oroszlán- és Nap-rendre. Vágya heves és leküzdhetetlen volt. Tudta, hogy ezért az érdemrendért nem kell harcolni, sem valami jótékony intézetet megajándékozni és a város szolgálatában sem kell érdemeket szerezni, – hanem csak valami kedvező alkalom kell hozzá. És úgy tetszett neki, hogy ez az alkalom most itten van.
Másnap dél felé magára vette minden jelvényét, nyakára akasztotta a hivatalos láncot és a „Japán”-szállóba hajtatott. A sors kedvezett neki. Midőn a perzsa méltóság szobájába lépett, ezt egyedül találta és nem volt elfoglalva. Rachat–Chelam, egy óriási ázsiai, kinek hosszú szalonkaorra és kiálló szeme volt, fezében a földön ült és útitáskájában babrált.
– Bocsánatot kérek, ha alkalmatlankodni bátorkodtam, – szólalt meg Kucin mosolyogva. – Van szerencsém bemutatkozni: Sztyepan Ivanovics Kucin vagyok, díszpolgár és magas érdemrendek lovagja, a város polgármestere. Kötelességemnek tartottam, hogy ön iránt, kinek személyében úgyszólván egy barátságos és szomszédos állam képviselőjét látom, legmélyebb tiszteletemet fejezzem ki…
A perzsa megfordult és rossz franciasággal dadogott valamit, ami úgy hangzott, mintha deszkán dörömböltek volna.
– Perzsia határai, – folytatta Kucin előre megtanult üdvözlő beszédét, – nagyon szorosan érintkeznek tágas hazánkéival és a közös szimpátiák arra késztetnek, hogy szolidaritásunkat fejezzem ki önnek úgyszólván.
A perzsa felállott és ügyefogyott beszédmódján újra dadogott valamit.
Kucin, ki egyáltalában nem ismert idegen nyelvet, rázta a fejét, annak jeléül, hogy nem érti.
– Hogyan beszéljek vele? – gondolta. – Tulajdonképpen tolmácsért kellene küldenem, de a dolog kissé kényes és nem igen lehet tanú jelenlétében elintézni. A tolmács az egész városban elbeszélné.
És Kucin azon volt, hogy emlékezetébe idézzen néhány idegen szót, melyet az újságokból ismert.
– Polgármester vagyok… – dadogta, – azaz lord-major… Municipale… Oui?… Comprenez?
Szavak vagy mozdulatok segítségével akarta társadalmi állását megjelölni, de nem tudta, hogyan. Egy falon csüngő metszet, melynek aláírása: „Velence városa” volt, kisegítette a zavarból. Ujjával a városra mutatott, azután fejére, amiből szerinte ez a mondat alakult ki: „Én vagyok a város feje.”
A perzsa nem értett belőle semmit, de mosolygott és így szólt:
– Joll, muszje… joll…
Egy félórával későbben a polgármester majd a perzsa térdére, majd vállára ütött és így szólt:
– Comprenez? Oui…? Mint lord-major és municipale… felajánlok önnek egy kis sétát… promenade-ot… Comprenez? promenade–ot…
Kucin egyik ujjával Velencére mutatott, másik két ujjával lépő lábakat utánzott.
Rachat–Chelam, ki le nem vette szemét a polgármester jelvényeiről és nyilván sejtette már, hogy a város legfontosabb személye áll előtte, megértette a „promenade” szót és szeretetreméltóan mutogatta fogait.
Erre mindketten felvették köpenyegeiket és elhagyták a szobát. Lent, annál az ajtónál, mely a „Japán” étkezőtermébe vezetett, eszébe jutott Kucinnak, hogy nem volna rossz a perzsát megvendégelni. Megállott és az asztalokra mutogatva, így szólt:
– Orosz szokász szerint, most lehetne… purée… entrecôte… champagne… és így tovább . . Comprenez?
A méltóság értette és nemsokára az étkező egyik legelőkelőbb különszobájában ültek, pezsgőt ittak és nekiláttak az evésnek.
– Igyunk Perzsia egészségére! – mondotta Kucin. – Mi oroszok szeretjük a perzsákat. Ha más is a vallásunk, de a közös érdekek, a kölcsönös rokonszenv… a haladás… az ázsiai piacok… a békés hódítás, úgyszólván…
A perzsa méltóság nagy étvággyal evett és ivott. A villával a füstölt tok felé szúrt és a fejét rázva, lelkesedéssel mondotta:
– Joll! Bien!
– Ízlik? – kérdezte a polgármester örvendve. – Bien? No, ez szép. – És a pincérhez fordulva így szólt: Luka! Legyen gondod rá, hogy ő kegyelmességének két tokot a szobájába vigyenek, de jobb fajtából valót!
Azután egy állatseregletbe hajtatott a polgármester és a perzsa.
A lakók látták, hogy Sztyepan Ivanovicsuk, a pezsgőtől kipirultan, derülten és nagyon megelégedetten kocsikázik a perzsával a főutcákon és a vásártéren, miközben megmutatja neki a város nevezetességeit. Még a tűzoltólaktanya tornyába is felvezette.
Egyebek közt azt is látták a lakók, hogy a polgármester az oroszlános kőkapu előtt megállott és először az oroszlánok egyikére, majd fel a napra, végül a saját mellére mutogatott, azután újra a napra és az oroszlánra, míg a perzsa, mintegy megértés jeléül a fejével intett és mosolyogva mutatta fehér fogait.
Este a „London”-szállóban ültek és a hárfás nők játékát hallgatták; de hogy hol voltak éjjel, azt nem lehetett megtudni.
Másnap reggel hivatalában volt a polgármester. A hivatalnokok nyilván megtudtak már valamit és gyanakodtak. Való igaz, hogy az ügyész hozzája lépett és gúnyos mosollyal mondotta:
– A perzsáknál az a szokás, hogy ha valami előkelő vendég jön hozzájuk, egy ürüt saját kezűleg kell érte levágniuk… hm, hm!
Később egy postán érkezett csomagot adtak át a polgármesternek. Kinyitotta és egy karikatúrát talált benne. Rachat–Chelam előtt a polgármester térdepelt és felemelt kézzel a következő szavakat intézte a perzsához:
Hogy előtted megmutassam,
Mint szeretjük perzsa néped,
Perzsa módra szeretnék én
Ülni véled ünnepséget:
Ürü módra óh, mi kéjjel
Vágnám magam darabokra…
Oh, de hát csak szamár vagyok
S érdemtelen haragodra…
A polgármesteren kellemetlen érzés futott keresztül; mintha a szíve alatt motoszkálna valami. De ez nem tartott sokáig. Délben újra ott volt a perzsa méltóságnál és megtraktálta. Azután újra megmutatta neki a város nevezetességeit és újra kőkapu elé vezette, ahol megint majd az oroszlánra, majd a napra, majd a mellére mutatott. Délben a „Japán”-ban ebédeltek, ebéd után pedig, vörös arccal, boldogan és szivarozva újra felmentek a tűzoltótoronyba. Itt nyilvánvalóan valami ritka látványban akarta a polgármester vendégét részesíteni és fentről lekiáltott a fel és alá járó őrhöz:
– Riadót!
De a riadóból nem lett semmi, mert tűzoltók fürödtek éppen.
Este a „London”-ban vacsoráztak, vacsora után pedig elutazott a perzsa.
Sztyepan Ivanovics orosz szokás szerint háromszor megcsókolta, mikor a vonathoz kísérte. Sőt könnyekig meg volt hatva. Midőn a vonat elindult. utána kiáltott:
– Adja át üdvözletünket Perzsiának. Mondja meg hazájának, hogy szeretjük!
*
Egy év és négy hónap telt el. Dermesztő hideg volt, 35 fok és amellett éles szél.
Sztyepan Ivanovics az utcákon járkált, nyitott bundában és bosszankodott, hogy senkivel sem találkozik és senki sem látja mellén az Oroszlán- és Nap-rendet csillogni. Így egész estig járt nyitott bundában és borzasztóan fázott.
De éjjel egyik oldalról a másikra fordult és nem tudott elaludni. Szíve nehéz volt és nyugtalanul dobogott, miközben belső tűz emésztette: most a szerb Takova-rendre vágyódott. Vágya heves és legyőzhetetlen volt…