Csak bámultam e bolondot, hogy oly tiszta hangot mondott,
Bár szavában, bizonyára, kevés volt az értelem.
De példatlan ily madar, medár szobádba mit négy fal zár el,
Ajtódnak folébe szall fel,—s ott ül jó magas helyen,
S nevét mondja, hogyha kérded, biztos helyén ülve fen; És a neve: "Sohasem."
És a holló ülve helybe, csak az egy szót ismételte,
Mintha abban volna lelke kifejezve teljesen.
Azután egyet se szóla,—meg se rezzent szárnya tolla,
S én súgám (inkább gondolva): "Minden elhagy, istenem!
Marad-e csak egy barátom? Lehet-e reménylenem?" A madár szólt: "Sohasem."
Megrendültem, hogy talál az én sohajomra a válasz,
Ámde—ezt sugá a kétely—nem tud ez mást, ugy hiszem.
Erre tanitá gazdája, kit kitartó sors viszálya
Addig ülde, addig hánya, mig ezt dallá szüntelen—
Tört reménye omladékin ezt sohajtá szüntelen: "Soha—soha—sohasem!"
Rám a holló merön nézve, engem is mosolyra készte.
S oda ültem ellénebe, ö meg szembe állt velem.
Én magam pamlagra vetve, képzeletröl képzeletre
Szálla elmém önfeledve, és azon törém fejem:
Hogy e rémes, vijjogó, vad, kopott hol!ó szüntelen Mért kialtja: "Sohasem?"
